Ismertető A farkasok fölnevelte Maugli történetével Kipling azt tanítja, hogy az élet állandó küzdelem, amelyben a gyengébb áldozatul esik az erősebbnek; a dzsungel kegyetlen törvényéből azonban nem hiányzik a méltányosság és szolidaritás sem. Akela, a farkasok bátor és igazságos vezére, Ká, a bölcs óriáskígyó és Balu, a medve segítségével Maugli a farkasfalka egyenrangú tagja lesz, teljesen otthonossá válik a dzsungel világában. De az állatvilágnak is megvannak az önző és gonosz tagjai, Sir Kán, az alattomos tigris, Tabaki, a sakál és a lusta, élősdi majmok számos galibát okoznak, nemegyszer nehéz helyzet elé állítva Mauglit, aki azonban képességeivel lassan az állatok fölé kerekedik; mindnyájan elismerik a dzsungel urának. Az állatok törvényei szerint nevelkedett Mauglit - bár megdöbbentik az emberi élet furcsaságai - embermivolta végül is arra kényszeríti, hogy fájó szívvel bár, de búcsút mondjon a dzsungel népének és visszatérjen az emberek közé. Kipling kitűnő megfigyelő volt, írói tehetsége sem csekély: pompás verbális készség, megjelenítő erő, valóságérzék, ötletgazdagság segítik munkájában. A könyv a nyolc éven felüli gyermekolvasók körében változatlan népszerűségre számíthat. Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői http://legeza.oszk.hu/ Benedek Marcell fordítása      TARTALOM MAUGLI TESTVÉREI KÁ VADÁSZATA HOGYAN SZÜLETETT A FÉLELEM "TIGRIS! TIGRIS!" A KIRÁLY ANKUSA RÁTOK SZABADÍTOM A DZSUNGELT A VÖRÖS KUTYÁK TAVASZI FUTÁS "RIKI-TIKI-TÉVI" A FEHÉR FÓKA PURUN BAGÁT CSODÁJA A KROKODILUS TÖRTÉNETE KVIKVERN KIS TUMÁJ ÉS AZ ELEFÁNTOK TÁNCA A KIRÁLYNŐ SZOLGÁI                    Maugli testvérei Éji dal a Dzsungelben Éppen hét óra volt, jó meleg este borult a Szioni-dombokra; Farkas apó felébredt nappali álmából, vakarózott, ásítozott, s egymás után nyújtogatta ki mancsait, hogy az álmosságot kirázza belőlük. Farkas anyó úgy hevert, hogy nagy szürke orrát keresztülfektette négy hancúrozó, visítozó kölykén. A hold beragyogott a barlang száján, ahol a farkas család lakott. - Aúuh! - szólalt meg Farkas apó - Ideje már, hogy vadászni induljak. Éppen le akart rohanni a domb oldalán, amikor egy lompos farkú kis árnyék jelent meg a küszöbön, s azt nyivákolta: - Jó szerencse járjon veled, Farkasok Fejedelme! Jó szerencsét és erős fogakat kívánok dicső gyermekeidnek is, hogy sohase feledkezzenek meg azokról, akik éheznek ezen a világon. A sakál volt az, az Élősködő Tabaki. Az indiai farkasok megvetik Tabakit, mert mindig rosszban sántikál, pletykát hordoz, és húscafatokat meg bőrdarabokat kurkász fel a falusi szemétdombokon. De azért félnek is tőle a farkasok, mert Tabaki könnyen megvész, könnyebben, mint akárki más a vadonban. Olyankor aztán elfelejti, hogy valaha félt valakitől, végigszáguld az erdőn, s megmar mindenkit, aki az útjába kerül. Még a tigris is elfut, elbújik, ha a kis Tabaki megvész, mert a veszettség a legszörnyűbb dolog, ami vadállatot érhet. Az emberek tudós szóval "víziszonynak" nevezik az ilyesmit, de az állatok "devani"-nak, őrjöngésnek mondják, és menekülnek előle. - Hát gyere be, és nézz körül - mondta barátságtalanul Farkas apó -, de itt egy falás nem sok, annyi ennivaló sincs. - Nincs ám, farkasnak - felelte Tabaki -, de olyan hitvány kis teremtésnek, mint én vagyok, jó lakoma a száraz csont is. Nem arra születtünk mi, a Gidur-log, a sakálnépség, hogy kényeskedjünk, válogassunk. Besompolygott a barlang hátsó részébe. Megtalálta egy őzbak csontját. Volt valami kis hús is rajta, s boldogan nekiült, hogy megropogtassa ezt a maradékot. - Köszönöm szépen a megvendégelést - mondta a száját nyalogatva. - Milyen szépek ezek a dicső gyermekek! Milyen nagy a szemük! Már ilyen kicsi korukban! Igaz, igaz: eszembe juthatott volna, hogy királyok gyermekei már kiskorukban is felnőttek. Persze, Tabaki éppen olyan jól tudta, mint akárki más, hogy káros dolog az, ha gyerekeket szembe dicsér valaki; hízott a mája, hogy Farkas anyó és apó nyugtalannak látszottak. Tabaki csöndesen üldögélt, és örült a hitványságnak, amit elkövetett; aztán rosszindulatúan megjegyezte: - Sir Kán, a Nagy, elhagyta régi vadászterületét. Jövő hónapban ezek közt a dombok közt szándékozik vadászni, azt mondta nekem. Sir Kán a tigris volt, aki húszmérföldnyire onnét, a Vengunga folyó partján lakott. - Ahhoz nincs jussa! - szólalt meg haragosan Farkas apó. - A Vadon Törvénye szerint nincs joga kellő figyelmeztetés nélkül máshová költözni. Tíz mérföldnyi környéken elriaszt minden vadat, márpedig nekem mostanában kettő helyett kell vadásznom. - Nemhiába nevezte az anyja Lungrinak, Bénának - mondta csöndesen Farkas anyó. - Egyik lába születésétől fogva béna. Ezért nem tudott mással boldogulni, csak szarvasmarhával. Így aztán a Vengunga mentén lakó parasztok megharagudtak rá, s most idejött, hogy a mi parasztjainkat is megharagítsa. Tűvé teszik majd érte az erdőt, amikor messze jár, nekünk meg menekülni kell a gyerekeinkkel, ha felgyújtják a füvet. Igazán nagyon hálásak lehetünk Sir Kánnak! - Elmondjam neki, hogy milyen hálásak vagytok? - kérdezte Tabaki. - Takarodj innét! - ordított rá Farkas apó. - Takarodj, és eredj vadászni a gazdáddal! Itt már egy estére éppen elég bajt csináltál. - Megyek - mondta nyugodtan Tabaki. - Már halljátok is Sir Kán szavát odalenn a bozótban. Kár is volt fáradnom a hírhordással. Farkas apó fülelni kezdett, s a kis folyó felé futó völgyben hallotta is a tigris száraz, haragos, morgó, egyhangú üvöltését. Kiérzett belőle, hogy a tigris nem akadt zsákmányra, s nem bánja, ha az egész vadon megtudja ezt. - Adta bolondja! - mondta Farkas apó. - Ilyen lármával fogni éjjeli munkához! Hát azt hiszi ez, hogy a mi őzbakjaink is olyanok, mint azok a kövér Vengunga-parti szarvasmarhák? - Csitt! - mondta Farkas anyó. - Nem szarvasmarhára vadászik ez ma, nem is őzbakra, hanem emberre. Az üvöltés valami dongó kurrogássá változott, nem lehetett tudni, merről hallatszik. Az a hang volt ez, amely néha úgy megriasztja a szabad ég alatt háló favágókat és cigányokat, hogy egyenest a tigris torkába rohannak. - Emberre! - mondta Farkas apó, valamennyi fehér fogát megmutatva. - Hm! Hát nincs elég bogár és béka a víztartókban, embert kell neki enni, méghozzá a mi földünkön?! A Dzsungel Törvénye, amelynek egyetlen parancsa sem ok nélkül való, minden vadállatnak megtiltja, hogy embert egyék, kivéve, ha azért öli meg, hogy gyermekeit megtanítsa az ölés mesterségére. De akkor is a maga csapatának vagy törzsének vadászterületén kívül kell rá vadászni. Igazi oka pedig ennek a tilalomnak az, hogy az emberölés után, előbb vagy utóbb, fehér emberek jönnek elefántháton, puskával és száz meg száz barna ember gongokkal, rakétákkal, fáklyákkal. Ezt minden teremtett állat megsínyli a vadonban. Maguk közt azonban azt mondják okul a vadállatok, hogy az ember a leggyöngébb, legvédtelenebb teremtés a világon, hát nem dicsőség legyőzni. Mondják azt is - és ez igaz -, hogy aki embert eszik, megrühösödik, és kihull a foga. A kurrogás hangosabbra vált, s a végén teli torokkal harsant fel az "Ááá", az ugrásra készülő tigris kiáltása. Aztán üvöltés hallatszott, tigrishez nem illő üvöltés, Sir Kán torkából. - Elhibázta! - szólt Farkas anyó. - No, mi baj? Farkas apó kiszaladt néhány lépésnyire, s hallotta Sir Kán vad dörmögését, mormogását, amint a bozótban botorkált. - Ennek a bolondnak nincs esze, beugrott a favágók tüzébe, és megégette a lábát - mordult fel gúnyosan Farkas apó. - Tabaki vele van. - Valami fölfelé jön a dombon - mondta a fülét hegyezve Farkas anyó. - Vigyázz! A bozótban halkan megreccsentek a bokrok, és Farkas apó ugrásra készen húzta össze magát. Aztán... ha valaki megfigyeli, a legcsodálatosabb dolgot látta volna életében: a farkas felugortában megtorpant. Nekilódult, mielőtt még látta volna, hogy mire ugrik, aztán igyekezett megállni. Az eredmény az lett, hogy négy-öt lábnyira ugrott föl egyenesen a levegőbe, s majdnem ott ért le megint a földre, ahonnan elindult. - Ember! - kaffantotta. - Emberkölyök! Nézzétek! Egyenest az orra előtt, egy alacsony ágba kapaszkodva, meztelen, barna kisgyerek állt, akkora, hogy éppen csak járni tudott. Soha még ilyen pici, gödrös húsú vakarcs nem került éjnek idején farkas barlangjába. Fölnézett Farkas apó arcába, és nevetett. - Emberkölyök? - kérdezte Farkas anyó. - Ilyet se láttam még életemben! Hozd ide! A farkas, aki megszokta, hogy hordozza a kölykeit, akár egy tojást is szájában tud tartani anélkül, hogy eltörné. Farkas apó erősen összefogta állkapcsával a gyerek nyakszirtjét, de a foga még csak meg sem karcolta a bőrét, úgy tette le a kölykei közé. - Milyen kicsi! Milyen csupasz és milyen vakmerő! - mondta halkan Farkas anyó. A csöppség utat tört magának a farkaskölykök közt, hogy közelebb kerülhessen a meleg testhez. - Nézd csak! Együtt szopik a többivel. Lám, lám. Hát ilyen az ember kölyke. Ugyan volt-e már olyan farkas a világon, aki azzal dicsekedhetett, hogy emberkölyök van a gyerekei közt? - Hallottam egyszer-egyszer ilyesmiről, de nem a mi csapatunkban történt, és nem is az én időmben - mondta Farkas apó. - Egy szál szőre sincs. Megölhetném, csak a lábammal kéne hozzányúlnom. És nézd csak: fölnéz, nem fél! A holdvilágot most kirekesztette valami a barlang nyílásából. Sir Kán nagy, négyszögletes feje és válla nyomakodott be rajta. Tabaki a háta mögött azt nyivogta: - Felséges úr, felséges úr, ide jött be! - Nagyon megtisztel bennünket, Sir Kán - mondta Farkas apó, de igen haragos volt a tekintete. - Mit kíván, Sir Kán? - A zsákmányomat. Egy emberkölyök jött erre - mondta Sir Kán. - A szülei elszaladtak. Add ide! Sir Kán, amint Farkas apó mondotta volt, beleugrott a favágók tüzébe, s igen dühös volt, mert fájt a megégett lába. De Farkas apó tudta, hogy a barlang szája szűkebb, semhogy a tigris beférhetne rajta. Még ott is, ahol most volt, úgy összeszorult a válla meg a két mellső lába, minthogyha az ember egy hordóban akarna verekedni. - A farkasok népe szabad nép - mondta Farkas apó. - Nekünk csak a Csapat Vezére parancsol, holmi csíkos bőrű mészáros soha. Az emberkölyök a miénk, megölhetjük, ha akarjuk. - Eh, akarjátok vagy se, ki mert itt akarásról beszélni? A bikára mondom, akit megöltem, csak nem állok itt ez előtt a kutyaól előtt, hogy a jussomért könyörögjek? Én beszélek itt, én, Sir Kán! A tigris bömbölése végigmennydörgött a barlangon. Farkas anyó lerázta magáról a kölyköket, és előreugrott. Szeme, mint két zöld hold a sötétségben, úgy nézett bele Sir Kán lángoló szemébe. - Itt pedig én beszélek, Ráksa, a Démon! Az emberkölyök az enyém, hallod, te béna? Az enyém! Nem öli meg senki. Életben marad, együtt fog járni, együtt fog vadászni a Csapattal... a végén pedig, tudd meg, te csupasz kis kölykökre vadászó, békaevő, halpusztító hitvány, rád fog vadászni! Most pedig hordd el magad, mert különben Szamburra, az Őzbakra mondom, akit megöltem (én nem élek ám holmi eléhezett szarvasmarha húsán!), bénábban mégy vissza az anyádhoz, mint ahogy a világra jöttél, te égett mancsú, te! Takarodjál! Farkas apó elámulva nézett rá. Szinte elfeledkezett arról az időről, amikor becsületes harcban nyerte el Farkas anyót öt más farkas elől, amikor Farkas anyó még együtt járt a Csapattal, és nem hízelgésből nevezték Démonnak. Sir Kán szembe tudott volna nézni Farkas apóval, de Farkas anyóval nem szállhatott szembe, mert tudta, hogy ezen a helyen minden előny az övé, és hogy halálig harcolna. Így hát morogva kihúzta fejét a barlang szájából, s amikor kinn volt, elbődült. - Minden kakas úr a maga szemétjén! Majd meglátjuk, mit szól a Csapat az emberkölyök nevelgetéséhez. A kölyök az enyém, s végül is az én fogamra kerül, ti lompos farkú tolvajok! Farkas anyó lihegve vetette le magát a kölykök közé, Farkas apó pedig komolyan szólt hozzá: - Sir Kánnak ebben igaza van. A kölyköt meg kell mutatni a Csapatnak. Meg akarod tartani, anyjuk? - Hogy megtartom-e? - mondta lihegve Farkas anyó. - Meztelenül jött ide, éjszaka, egyedül, éhesen, de nem félt! Látod, most is félrelökte az egyik kicsikét. Az a béna mészáros megölte volna, és elszaladt volna a Vengungához, a parasztok pedig bosszúból minden tanyánkat felhajkurászták volna. Hogy megtartom-e? Meghiszem azt! Feküdj csak nyugton, te kis béka. Bizony, Maugli - mert Mauglinak, Békának nevezlek el -, eljön még az idő, amikor te vadászol Sir Kánra úgy, ahogy ő vadászott rád. - De mit szól majd a Csapat? - tűnődött Farkas apó. A Dzsungel Törvénye világosan kimondja, hogy minden farkas visszavonulhat csapatától, amikor megházasodik; de mihelyt a kölykei akkorára cseperednek, hogy meg tudnak állni a maguk lábán, köteles elvinni őket a Csapatgyűlés elé, amely rendesen egyszer jön össze havonként, telihold idején, azért, hogy a többi farkas is megismerhesse. Amikor itt szemügyre vették a kölyköket, szabadon járhatnak, amerre nekik tetszik. Amíg az első őzbakot el nem ejtették, csapatbeli felnőtt farkas semmi ürüggyel meg nem ölheti őket. A gyilkos büntetése: halál, bárhol találják is meg, és ha meggondoljuk, ez így igazságos. Farkas apó megvárta, amíg a kölykei szaladni tudnak egy kicsit; aztán a Csapatgyűlés éjszakáján elvitte őket meg Mauglit meg Farkas anyót a Gyűlés Sziklájára, egy köves, sziklás dombtetőre, ahol száz farkas is megbújhatott. Akela, a nagy szürke rideg farkas (ridegnek szokták nevezni a magában élő állatot), aki erejével és ravaszságával az egész csapatot vezérelte, teljes hosszúságában végignyúlt a maga szikláján. Alatta negyvenegynéhány mindenféle nagyságú és színű farkas ült, szürkés szőrű vének, akik maguk is végeznek egy őzbakkal, és fiatal, fekete háromévesek, akik csak azt hiszik, hogy végezni tudnának vele. Ridegfarkas már egy esztendeje vezette őket. Ifjúkorában kétszer esett farkasverembe, egyszer meg úgy elverték, hogy halottként hagyták ott; ismerte hát az emberek viselkedését és szokásait. Nem sok szóbeszéd folyt a sziklán. A kölykök egymás hegyén-hátán ugrándoztak a kör közepén, ahol apjuk-anyjuk ült; hébe-hóba egy-egy idősebb farkas odament valamelyik kölyökhöz, alaposan szemügyre vette, aztán nesztelen léptekkel visszatért a helyére. Néha egy anya előretuszkolta a fiát a holdfénybe: bizonyos akart lenni abban, hogy meglátták. Akela időnként elkiáltotta magát a szikláján: - Ismeritek a Törvényt! Ismeritek a Törvényt! Nézzétek meg őket jól, farkasok! És az aggódó anyák megismételték a kiáltását: - Nézzétek meg jól, farkasok, nézzétek meg jól! Végül - és most Farkas anyó nyakán minden szőrszál égnek meredt - Farkas apó Mauglit, a Békát (ahogy ők nevezték) tuszkolta a középre. Nevetve ült ott, és játszadozott a holdfényben csillogó kavicsokkal. Akela föl sem emelte fejét mancsáról, csak folytatta egyhangú kiáltását: - Nézzétek meg jól! A sziklák mögül fojtott morgás hallatszott. Sir Kán hangja, aki azt kiáltotta: - Ez a kölyök az enyém! Adjátok ide! Mi köze a Szabad Népnek az ember kölykéhez? Akela a füle botját sem mozdította, csak annyit mondott: - Nézzétek meg jól, farkasok! Mi köze a Szabad Népnek akárki más parancsához, aki nem a Szabad Népből való? - Nézzétek meg jól! Mély hangú morgással feleltek erre. Egy fiatal, negyedik évében járó farkas, Akela ellen fordította Sir Kán kérdését. - Mi köze a Szabad Népnek az ember kölykéhez? Nomármost: a Vadon Törvénye azt parancsolja, hogy ha vita támad azon, befogadjanak-e egy kölyköt a csapatba, legalábbis két, csapatbeli farkasnak kell a pártját fogni, de az sem apja, sem anyja nem lehet. - Ki fogja pártját ennek a kölyöknek? - kérdezte Akela. - Ki akar szólani a Szabad Nép közül? Semmi válasz. Farkas anyó pedig már készült a harcra: tudta, hogy utolsó harca lesz az, ha arra kerül a sor. Akkor aztán az egyetlen idegen fajtabeli, akinek szabad megjelennie a Csapat gyűlésén, Balú, az álmos barna medve, aki a Dzsungel Törvényére tanítgatja a farkaskölyköket, az öreg Balú, aki járhat-kelhet, amerre neki tetszik, mert csak diót, gyökeret, mézet eszik, Balú, mondom, hátsó lábára ült, és dörmögni kezdett. - Az ember kölyke, az ember kölyke? - mondta. - Hát én pártját fogom az ember kölykének. Az ember kölyke a légynek se vét. Én nem tudom cifrázni a szót, de igazat beszélek. Hadd járjon a Csapattal, fogadjátok be a többivel együtt. Én magam tanítom majd. - Még valakire van szükség - mondta Akela. - Hallottátok: Balú beszélt, fiatal kölykeink tanítója. Ki áll Balú mellé? Fekete árnyék suhant be a körbe. Bagira volt, a fekete párduc, tetőtől talpig fekete, mint a sötét éjszaka; de ha úgy esett rá a fény, megvillant rajta a párduc bőrének jól ismert rajza, mint nedves selymen a mintázás. Mindenki ismerte Bagirát, és senkinek sem volt kedve összeakaszkodni vele, mert ravasz volt, mint Tabaki, merész, mint a vad bölény, féktelen, mint a sebzett elefánt. De a hangja, az olyan édes volt, mint a fáról csepegő vadméz, szőre pedig pihénél puhább. - Ó, Akela és ti, Szabad Nép gyermekei - dorombolta -, nekem nincs jogom, hogy a ti gyűlésteken szót emeljek; de a Vadon Törvénye azt mondja, hogy ha kétség támad: meg kell-e ölni az új kölyköt vagy sem, akkor meg lehet váltani a kölyök életét. Azt pedig, hogy a váltságdíjat ki fizetheti, ki nem: a Törvény nem mondja meg. Igazat szólok-e? - Helyes! Helyes! - mondták a mindig éhes fiatal farkasok. - Halljuk Bagirát! A kölyköt meg lehet váltani. Ez a Törvény! - Tudom, hogy nincs jogom itt beszélni, hát engedelmeteket kérem. - Beszélj! - kiáltották húszan is. - Egy meztelen kölyköt megölni: szégyen. Mellesleg szólva, mulatságnak is jobb lesz akkor vadászni rá, ha megnő. Balú már pártját fogta, én pedig megtoldom Balú szavát egy kövér bikával, most ejtettem el, nem egészen félmérföldnyire innét. Ezt ajánlom föl nektek, ha a Törvény parancsa szerint befogadjátok az emberkölyköt. Hát olyan nehéz dolog ez? Egész sereg farkas kezdett zajongani egyszerre: - Mit törődünk vele? Megöli a téli eső. Halálra pörköli a nap. Nekünk ugyan nem árthat ez a csupasz béka. Hadd járjon a Csapattal! Hol a bika, Bagira? Fogadjuk be! - Aztán ismét Akela mély, csaholó hangja hallatszott: - Nézzétek meg jól, farkasok, nézzétek meg jól! Mauglit most is csak a kavicsok érdekelték, s észre sem vette, mikor a farkasok odaléptek hozzá, és egyenként szemügyre vették. Végül valamennyien lementek a dombról a megölt bikát megkeresni, s csak Akela, Bagira, Balú meg Maugli nevelőszülei maradtak ott. Sir Kán még egyre bömbölt az éjszaka homályában; erősen haragudott, amiért Mauglit nem adták oda neki. - Bömbölj csak - mormogta Bagira a bajusza alatt -, ahogy én az emberi fajzatot ismerem, különb nótát is bömbölsz te még e miatt a meztelen kis jószág miatt. - Jól van így, ahogy van - mondta Akela. - Az ember bölcs és bölcs a kölyke is. Valamikor még segítségünkre lehet. - Bizony, segítségedre lehet, ha bajba kerülsz, mert senki fia nem remélheti, hogy örök életére vezére marad a Csapatnak - mondta Bagira. Akela nem szólt semmit. Arra az időre gondolt, amely minden csapat minden vezérének életében elkövetkezik: amikor ereje elhagyja, gyöngül, egyre gyöngül, s végre is megölik a farkasok, és új vezér foglalja el a helyét, amíg meg nem ölik azt is. - Vigyétek haza - szólt Farkas apóhoz -, s neveljétek a Szabad Néphez méltóan. Hát így került be Maugli a szioni farkascsapatba egy bika árán és Balú jó szaváért. * Most aztán bele kell nyugodnotok abba, hogy átsiklunk tíz-tizenegy esztendőn, s csak találgathatjátok, milyen csodálatos életet élhetett Maugli a farkasok közt, hiszen sok-sok könyvet kellene teleírnom, ha aprajára el akarnám beszélni. A farkaskölykökkel nőtt fel, csakhogy azok felnőtt farkasok voltak már, mire őbelőle nagyobbacska gyerek lett. Farkas apó tanítgatta a tudnivalókra, a vadonbeli dolgok értelmére. Addig s addig, hogy egyszer csak a fűnek minden zizzenése, a meleg éjjeli levegő minden lehelete, a feje fölött elhangzó bagolyhuhogás, a denevérkarmok karcolása, amint meg-megkapaszkodnak egy kicsit valamelyik fában, s a tócsákban fickándozó halacskák minden csobbanása éppen olyan érthető, éppen olyan világos volt neki, mint ahogy a dolgozó, felnőtt ember ismeri a maga munkájának minden csínját-bínját. Amikor nem tanult: leheveredett a napon, és aludt; aztán evett, és újra lefeküdt; ha piszkosnak érezte magát, vagy melege volt, úszkált az erdei tavakban; ha egy kis mézre fájt a foga (mert Balú megtanította arra, hogy a méz meg a dió éppen olyan jó, mint a nyers hús), hát fölmászott érte a fára, s Bagira megmutatta neki, hogyan férkőzzék hozzá. Bagira föltelepedett egy ágra, s szólította Mauglit: - Gyere, testvérkém! Maugli eleinte úgy mászott, mint a lajhár, de idővel olyan merészen lódította magát ágról ágra, hogy tán még a szürke majom se különben. Elfoglalta helyét a Gyűlés Szikláján is, amikor a Csapat összeült, és itt észrevette, hogy ha erősen ránéz akármelyik farkasra, az kénytelen lesütni a szemét. Ezt mulatságból is megtette. Máskor meg kihúzgálta a hosszú tüskéket barátai talpából, mert a farkas rettentő sokat szenved a bőrébe fúródó bogáncstól, tövistől. Éjszakánként le-lejárt a dombról a szántóföldekre, s kíváncsian nézegette a kunyhókban lakó falusiakat, de nem bízott az emberekben, mert Bagira megmutatott neki egy négyszögletes ládát, amelynek csapóajtaja oly ügyesen el volt rejtve a vadnövények közt, hogy szinte belelépett. Bagira azt mondta, hogy ez csapda. Semmit sem szeretett úgy, mint hogyha behatolhatott Bagirával az erdő sötét, meleg belsejébe, végigalhatta az egész álmosító napot, s éjszaka nézhette, hogyan vadászik Bagira. Bagira hatra-vakra gyilkolt, ha éhes volt. Ezt cselekedte Maugli is, de mégsem egészen ezt. Mihelyt annyi idős volt, hogy megérthette az okos szót, Bagira megmondta neki, hogy szarvasmarhához sohase nyúljon, mert egy bika életének árán került be a Csapatba. - Tiéd az egész vadon - mondta Bagira -, megölhetsz mindenkit, akinél erősebb vagy, de a bika kedvéért, amely megváltott, sohase ölj, és ne is egyél szarvasmarhát, se öreget, se fiatalt. Ez a Vadon Törvénye. - Maugli pedig hűségesen engedelmeskedett. Megnőtt, és úgy megerősödött, ahogy csak olyan gyerek erősödhetik meg, aki nem is tudja, hogy ő voltaképpen tanul valamit, s az égvilágon semmi egyébre nem kell gondolnia, mint az evésre. Farkas anyó mondta neki egyszer-másszor, hogy Sir Kánban nem lehet megbízni, s neki előbb vagy utóbb meg kell ölnie Sir Kánt. Egy fiatal farkas a nap minden órájában emlékezett volna erre a tanácsra. Maugli elfelejtette, mert ő csak emberfióka volt, ámbár farkasnak mondta volna magát, ha akármilyen emberi nyelven meg tud szólalni. Sir Kán minduntalan az útjába került a vadonban, mert amint Akela öregedett és gyengülni kezdett, a béna tigris nagy barátságba keveredett a Csapat fiatalabb farkasaival, akik hulladékokat lesve jártak utána. Akela sohasem tűrte volna ezt el, ha élni mer a tekintélyével. Sir Kán ilyenkor hízelgett nekik, és csodálkozott, hogy ilyen deli fiatal vadászok miért elégszenek meg egy haldokló farkas meg egy emberkölyök vezetésével. - Hallom - mondogatta Sir Kán -, hogy a Gyűlésen nem mertek a szeme közé nézni. - Ilyenkor aztán morogtak és berzenkedtek az ifjú farkasok. Bagira mindent látott, mindent hallott; erről is tudott egyet s mást, s nemegyszer kereken megmondta Mauglinak, hogy Sir Kán még megöli; ilyenkor Maugli nevetve válaszolta: - Itt a Csapat, itt vagy te, Balú is akármilyen lusta, odavág egyet-kettőt a kedvemért. Hát mitől féljek? Egy meleg napon új gondolata támadt Bagirának, mert ismét fülébe jutott valami. Lehet, hogy Ikki, a tüskésdisznó hozta a hírt. Amikor mélyen bent voltak a vadonban, s a fiú feje ott hevert Bagira szép fekete szőrén, a párduc egyszerre csak így szólt Mauglihoz: - Testvérkém, hányszor mondtam már neked, hogy Sir Kán ellenséged? - Annyiszor, ahány dió van ezen a pálmán - felelte Maugli, mert számolni persze nem tudott. - Hát aztán? Álmos vagyok, Bagira, Sir Kánnak pedig egyebe sincs, csak hosszú farka és hangos torka, akárcsak Maónak, a Pávának. - De most nincs ideje az alvásnak. Balú tudja, én is tudom, a Csapat is tudja, még a legbutább állatok, az őzek is tudják. Tabaki megmondta neked is. - Hohó! - kiáltott fel Maugli. - Tabaki nemrégiben azzal sértegetett, hogy én afféle meztelen emberkölyök vagyok, s nem arra születtem, hogy földimogyorót kaparjak ki. De én megfogtam Tabakit a farkánál fogva, s kétszer odavágtam egy pálmafa derekához, hogy tisztességre tanítsam. - Bolondság volt. Igaz, hogy Tabaki nagy bajkeverő, de azért elmondott volna valamit, ami nagyon is fontos neked. Figyelj rám, testvérkém! A vadonban nem mer megölni Sir Kán, de jusson eszedbe, hogy Akela nagyon öreg. Hamarosan eljő az a nap, amikor nem tud elbánni az őzbakkal, s akkor nem vezérkedhetik tovább. Nagyobbára megöregedtek azok a farkasok is, akik megnéztek, amikor először vittek el a Gyűlés elé. A fiatalok pedig elhiszik, amit Sir Kán duruzsol a fülükbe, hogy emberkölyöknek nincs helye a Csapatban. Nemsokára ember lesz belőled. - És micsoda az ember, hogy nem szabad neki a testvéreivel járni?! - kiáltott fel Maugli. - Én a vadonban születtem. Engedelmeskedem a Vadon Törvényének, s nincs olyan farkas a csapatunkban, akinek tüskét ne húztam volna ki a talpából. Hát persze hogy ezek a testvéreim! Bagira egész hosszában elnyúlt, és félig behunyta szemét. - Testvérkém - mondotta -, nyúlj csak az állam alá. Maugli kinyújtotta erős, barna kezét, s éppen Bagira selymes álla alatt, ahol a csillogó szőr elrejti a hatalmas, feszülő izmokat, egy kis kopasz helyre akadt. - Az egész Dzsungelben senki sem tudja, hogy én, Bagira, ezt a bélyeget viselem, a nyakörv bélyegét. Pedig hát így van, testvérkém; emberek közt születtem, emberek közt halt meg az anyám, az udipuri királyi palota ketreceiben. Ezért fizettem meg érted a váltságdíjat a Gyűlésen, amikor meztelen kis kölyök voltál. Bizony, én is emberek közt születtem. Sohase láttam a vadont. Rácsok közt etettek vaslábosból, amíg egy éjszaka meg nem éreztem, hogy én Bagira vagyok, a Párduc, nem pedig emberek játékszere. Akkor a mancsom egyetlen csapásával összezúztam azt a hitvány zárat, és elszöktem. És mert kiismertem az emberek furfangjait, félelmetesebbé váltam a vadonban magánál Sir Kánnál is. Így van-e? - Így - felelte Maugli -, a vadonban mindenki fél Bagirától, mindenki, csak Maugli nem. - Ó, te emberkölyök vagy - mondta nagyon gyöngéden a Fekete Párduc -, és éppen úgy, ahogy én visszatértem a vadonba, neked is vissza kell térned végül az emberek közé, embertestvéreid közé, ha a Gyűlésen meg nem ölnek. - De hát miért akarna akárki is megölni engem? - kérdezte Maugli. - Nézz rám - mondta Bagira, és Maugli keményen a szeme közé nézett. A nagy párduc fél perc múlva félrefordította a fejét. - Hát ezért - mondotta, végighúzva mancsát a faleveleken. - Még én sem tudok a szemed közé nézni, pedig én emberek közt születtem, és szeretlek téged, testvérkém. A többiek gyűlölnek, mert nem állják a tekintetedet, mert bölcs vagy, mert tüskéket húztál ki a lábukból, mert ember vagy. - Erre bizony nem gondoltam - mondta bosszúsan Maugli, és összeráncolta sűrű, fekete szemöldökét. - Hogy szól a Dzsungel Törvénye? Először üss, aztán nyelvelj. Már a meggondolatlanságodról is megismerszik, hogy ember vagy. De légy bölcs. Úgy érzem, hogy ha Akela elhibázza a legközelebbi zsákmányát, pedig hát minden vadászatán nehezebben ragadja torkon az őzbakot, a Csapat ellene és ellened fordul. A vadonbeliek gyűlést tartanak a Sziklán, és akkor, akkor megvan! Tudom már! - kiáltotta Bagira, és felugrott. - Eredj le hamar az emberek kunyhóihoz a völgybe, s hozz fel olyan Piros Virágot, amit ők növesztenek ott: hogy ha eljön az ideje, erősebb barátod legyen, mint én vagy Balú vagy azok, akik szeretnek a Csapatból. Szerezd meg a Piros Virágot! Piros Virágon Bagira a tüzet értette, de nincs olyan teremtés a vadonban, aki a tüzet nevén nevezné. Minden vadállat halálosan fél tőle, és százféleképpen kerülgeti a nevét. - A Piros Virágot? - ismételte Maugli. - Az a kunyhóikon kívül nyílik, alkonyatkor. Majd megszerzem. - Így beszél egy igazi emberkölyök - mondta büszkén Bagira. - Ne feledd, hogy kis cserepekben nő. Szerezz egyet hamarosan, és tedd félre, hogy kéznél legyen, ha kell. - Jó - mondta Maugli -, megyek. De bizonyos vagy abban, kedves Bagirám - és átkarolta a párduc fénylő nyakát, és mélyen belenézett nagy szemébe -, bizonyos vagy abban, hogy ez mind Sir Kán műve? - A Letört Zárra mondom, amely megszabadított: bizonyos vagyok benne, testvérkém. - Hát akkor a Bikára fogadom, aki megváltott: érdeme szerint megfizetek Sir Kánnak, vagy talán még ráadást is adok - mondta Maugli, s azzal már indult is. - Ez aztán ember! Ízről ízre ember - mondta magában Bagira, miközben újra lefeküdt. - Ó, Sir Kán, gyászosabb vadászatod sose volt, mint amikor erre a békára vadásztál most tíz esztendeje. Maugli már messze járt az erdőben, gyorsan rohant, és tüzelt a szíve. Szállongott az esti köd, amikor a barlanghoz érkezett. Nagyot lélegzett, és lenézett a völgybe. A kölykök kint csatangoltak, de Farkas anyó a barlang gyomrában megismerte erről a lélegzésről, hogy valami bántja az ő békáját. - Mi baj, fiam? - kérdezte. - Holmi szófia denevérbeszédet hallottam Sir Kánról - felelte. - Ma éjszaka a szántóföldekre megyek vadászni - s egy ugrással eltűnt a bozótban, lefelé indulva a völgy mélyében kanyargó folyóhoz. Itt megállt, mert meghallotta a vadászó Csapat üvöltését, a hajszolt őzbak bőgését s azt a horkantást, amikor szembefordult üldözőivel. Most fiatal farkasok gonosz, keserű üvöltése hallatszott: - Akela! Akela! Hadd mutassa meg az erejét a Ridegfarkas! Helyet a Csapat Vezérének! Ugorj, Akela! A Ridegfarkas nyilván ugrott, és elvétette az ugrást, mert Maugli hallotta a foga összekoccanását, s aztán egy csahintást, amikor az őzbak felrúgta mellső lábával. A többit már nem várta meg; továbbrohant, s a csaholás gyöngébben hallatszott a háta mögött, amikor leért a földekre, ahol a parasztok laktak. - Igazat beszél Bagira - lihegte, amint befészkelte magát valami szénarakásba egy kunyhó mögött. - Holnap nagy napunk lesz, Akelának meg nekem. Aztán odanyomta arcát az ablakhoz, és figyelte a tüzet, amely a tűzhelyen égett. Látta, hogy az asszony fölkel, és fekete koloncokkal táplálja éj idején. S amikor eljött a reggel, és fehéren, hidegen terjengett a köd, látta, hogy az embergyerek felkap egy földdel kitapasztott belsejű kosarat, megrakja izzó parázzsal, köpönyege alá dugja, és kimegy, hogy ellássa a teheneket az istállóban. - Hát ez az egész? - mondta magában Maugli. - Ha egy kölyök is megteheti, nincs mit félni tőle. - Megkerülte a házat, szembetalálkozott a fiúval, kivette kezéből a tapasztott kosarat, s amíg a fiú üvöltözött rémületében, hirtelen beleveszett a ködbe. - Nagyon hasonlítanak hozzám - mondta Maugli, belefújva a kosárba, ahogy az asszonytól látta. - Ez az izé meghal, ha enni nem adok neki - és gallyat, háncsot szórt a vörös valamire. Félúton a domb felé találkozott Bagirával, akinek bundáján úgy csillogott a reggeli harmat, mint a drágakő. - Akela elhibázta az ugrást - mondta a párduc. - Már ma éjszaka megölték volna, de rád is fájt a foguk. Kerestek odafent. - A szántóföldek közt jártam. Készen vagyok. Nézd! - és Maugli magasra tartotta a tüzes kosarat. - Jól van! Mármost: láttam, hogy az emberek száraz ágat dugtak ebbe az izébe, s a Piros Virág tüstént kinyílt a végén. Nem félsz? - Nem én. Mitől félnék? Emlékszem most már, hacsak nem álmodtam, hogy mielőtt farkassá lettem, hevertem a Piros Virág mellett, meleg volt és jólesett. Maugli egész nap a barlangban ült, a tüzes kosarat gondozta, és száraz ágakat dugdosott belé, hogy lássa, milyenné válnak. Talált egy ágat, amellyel meg volt elégedve. Este, amikor Tabaki érte jött, és meglehetős nyersen közölte vele, hogy várják a Gyűlés Szikláján, addig nevetett, amíg Tabaki el nem rohant. Még a gyűlésbe is nevetve ment. Akela, a Ridegfarkas, sziklája mellett hevert, annak jeléül, hogy a Csapat vezérsége megüresedett; Sir Kán pedig nyíltan járkált fel s alá, és hízelegve vették körül hulladékon hízó farkashívei. Bagira Maugli mellé telepedett le. Maugli térde közé szorította a tüzes kosarat. Amikor mind összeverődtek, megszólalt Sir Kán. Ezt se merte soha megtenni, amíg Akela virágjában volt. - Nincs joga - suttogta Bagira. - Mondd meg ezt! Gyáva fickó! Maugli talpra ugrott. - Szabad Nép! - kiáltott fel. - Hát Sir Kán vezeti a Csapatot? Mi köze egy tigrisnek ahhoz, hogy ki a mi vezérünk? - Mivel látom, hogy a vezérség megüresedett, és felkértek, hogy szóljak... - így kezdte mondókáját Sir Kán. - Ki kért fel? - szólt közbe Maugli. - Hát mind sakálok vagyunk, hogy csúszunk-mászunk ez előtt a mészáros előtt? A Csapat vezérsége egyedül a Csapat dolga. Most ilyen kiáltások hallatszottak: - Hallgass, emberkölyök! - Engedjétek beszélni! - Megtartotta a Törvényünket! Aztán mennydörgő hangon szólaltak meg a Csapat vénei: - Engedjétek beszélni a Halott Farkast. Ha a Csapat vezére elhibázta az ugrást, Halott Farkasnak nevezik hátralevő életében, de ez nem szokott soká tartani. Akela nehézkesen emelte föl öreg fejét: - Szabad Nép! És ti is, Sir Kán sakáljai! Tizenkét esztendeig vezettelek benneteket vadászatról vadászatra, s ezalatt se csapdába nem került, se meg nem nyomorodott senki. Most elhibáztam az ugrást. Tudjátok, hogyan szőtték-fonták ezt a ravaszságot. Tudjátok, hogy fiatal őzbak nyomára vezettek, csak hogy kiderüljön a gyöngeségem. Ügyesen csinálták. Most jogotok van, hogy megöljetek a Gyűlés Szikláján. Kérdezem tehát: ki akar végezni a Ridegfarkassal? Mert az meg az én jogom, a Vadon Törvénye szerint, hogy egyenként jöjjetek ellenem. Hosszú csönd támadt, mert egy farkas sem merészelt egymagában halálos harcra szállni Akelával. Ekkor elbődült Sir Kán: - Eh, mit törődünk ezzel a fogatlan vén bolonddal? Meghal ez úgyis! Hanem az emberkölyke, az már eddig is tovább élt a kelleténél. Szabad Nép! Az emberkölyök első perctől fogva az én zsákmányom volt. Adjátok nekem. Unom már ezt az eszeveszett ember-farkas históriát. Tíz esztendeig zavarta a vadon életét. Adjátok nekem az emberkölyköt, különben mindig idejárok vadászni, s egy csont nem sok, annyit se láttok tőlem! Ember ez, ember fia, s én gyűlölöm, csontom velejéből gyűlölöm! Most a Csapat nagyobbik fele így üvöltött fel: - Ember! Mi közünk az emberhez? Menjen oda, ahová való! - Az ám, hogy ránk zúdítsa a parasztokat? - lármázott Sir Kán. - Nem, adjátok csak nekem. Ember: és egyikünk sem tud a szeme közé nézni. Akela újra fölemelte fejét, és így szólt: - Velünk evett, velünk tanyázott. Hajtotta nekünk a vadat. Egyetlen szavát sem szegte meg a Vadon Törvényének. - Én pedig egy bikával váltottam meg, amikor befogadták. Egy bika nem sokat ér, de Bagira becsülete ér annyit, hogy verekedjék érte - mondta legszelídebb hangján Bagira. - Tíz esztendeje, hogy megváltottad egy bikával! - horkant fel a Csapat. - Mi közünk nekünk azokhoz a tízesztendős csontokhoz? - Vagy a becsülethez! - mondta Bagira, fehér fogait mutogatva. - Csakugyan, méltók vagytok a Szabad Nép nevére? - Ember kölyke nem járhat a vadon népével! - üvöltötte Sir Kán. - Adjátok nekem! - Testvérünk ő, ha vér szerint nem is az - folytatta Akela -, s ti meg akarjátok ölni! Igazán mondom, túlságosan soká éltem. Akadnak köztetek, akik szarvasmarhán élnek, másokról meg azt hallom, hogy Sir Kán tanítására hallgatva, sötét éjszaka beszöknek a falvakba, és gyerekeket ragadnak el a parasztok küszöbéről. Tudom hát, hogy gyávák vagytok, s gyávákhoz beszélek. Bizonyos, hogy meg kell halnom, s az életem nem ér sokat, különben felajánlanám az emberkölyök életéért. De a Csapat Becsületéért - erről a semmiségről megfeledkeztek, amióta vezér nélkül vagytok! - megígérem, hogy ha békén hazaengeditek az emberkölyköt, a fogamat sem mozdítom, amikor halálomra kerül a sor. Harc nélkül halok meg. Ez legalább három életet ment meg a Csapatnak. Többet nem tehetek; de ha akarjátok, megkíméllek attól a gyalázattól, hogy megölitek egy ártatlan testvéreteket, egy olyan testvért, akit a Vadon Törvénye szerint pártfogoltak és váltottak meg, hogy a Csapatba kerülhessen. - Ember! Ember! Ember! - harsogta a Csapat, s a farkasok nagy része Sir Kán köré gyülekezett. - Most rajtad a sor - szólt Bagira Mauglihoz. - Mi már mást nem tehetünk, csak harcolhatunk. Maugli felállt, kezében tartva a tüzes kosarat. Aztán kinyújtotta két karját, és arcába ásított a Gyűlésnek; de őrjöngött dühében és bánatában, mert igazi farkas módra a farkasok sohasem árulták el előtte, hogy mennyire gyűlölik. - Hallgassatok ide, hé! - kiáltotta. - Elég volt a csaholásból. Ma éjszaka annyiszor megmondtátok nekem, hogy ember vagyok, pedig igazán farkas akartam lenni köztetek életem végéig, hogy most már érzem: igazatok van. Így hát nem szólítalak többé testvérnek, hanem kutyának, ahogy az ember szokott. Hogy mit csinálok, mit nem, azt nem ti döntitek el. Az az én dolgom, és hogy világosabban lássunk, hát én, az ember, elhoztam ide egy keveset a Piros Virágból, amitől ti, kutyák, annyira féltek. Földhöz vágta a tüzes kosarat, s egyik-másik parázsló üszök lángra lobbantott egy-egy száraz mohacsomót. Az egész gyűlés rémülten hőkölt vissza a csúszva terjedő lángok elől. Maugli bedugta a kezében tartott száraz ágat a tűzbe, amíg csak a gallyai meg nem gyulladtak és ropogni nem kezdtek, s feje fölött forgatta a kushadó farkasok között. - Te vagy az úr - mondta fojtott hangon Bagira. - Mentsd meg Akelát a haláltól. Mindig barátod volt. Akela, a zord, vén farkas, aki soha életében senkitől nem kért kegyelmet, szánni való pillantást vetett Mauglira, amint ott állt, anyaszült meztelenen, hosszú fekete haját vállára vetve, a lobogó láng fényében, amely ugráltatta-reszkettette az árnyakat körülötte. - Jól van! - mondta Maugli lassan körülnézve. - Látom, hogy kutyák vagytok. Elmegyek tőletek az én népemhez, ha ugyan valóban az én népem. A vadon bezárult előttem, el kell felejtenem a beszédeteket, a társaságotokat; de irgalmasabb akarok lenni, mint ti vagytok. Mivel testvéretek voltam, ha vér szerint nem is: megígérem, hogy ha majd ember leszek az emberek között, nem árullak el úgy az embereknek, ahogy ti elárultatok engem. - Megrúgta a tüzet, s a szikrák magasra szálltak. - Nem lesz háború köztem és a Csapat között. De még egy adósságot meg kell fizetnem, mielőtt elmegyek. - Előrement, oda, ahol Sir Kán ült, bambán belebámulva a lángokba, s megragadta a szakállánál fogva. Bagira utánasompolygott, hogy baj ne érhesse. - Állj föl, kutya! - kiáltotta Maugli. - Állj fel, ha ember beszél, mert kiégetem a bundádat! Sir Kán füle hátralapult, a szemét pedig behunyta, mert közel volt hozzá az izzó ág. - Ez a marhapusztító azt mondta, hogy megöl engem a Gyűlésen, mert kölyökkoromban nem tudott megölni. No, hát így verjük a kutyát, ha emberré cseperedünk! Meg ne moccanj, Béna, mert torkodba szalasztom a Piros Virágot! - Fejbe verte Sir Kánt az ággal, s a tigris vinnyogott, nyöszörgött halálos félelmében. - No, most mehetsz, te megpörkölt vadmacska! De el ne felejtsd, hogy amikor legközelebb idejövök a Gyűlés Sziklájához, férfiként jövök, és Sir Kán bundája lesz rajtam. Egyébként pedig Akela elmehet, és szabadon élhet, ahol akar. Nem fogjátok megölni, mert én nem akarom. És ti se üljetek itt tovább, a nyelveteket lógatva, mintha valakik volnátok. Kutyák vagytok, és én elkergetlek - így ni! Mehettek! - A tűz lángolva égett az ág végén, Maugli pedig jobbra-balra, körös-körül vagdalózott vele, s a farkasok üvöltve rohantak el, bundájukat kiégette a szikraeső. Végül nem maradt ott más, csak Akela, Bagira és vagy tíz farkas, aki Mauglinak fogta volt pártját. Aztán valami fájni kezdett Maugliban - de úgy, ahogy soha életében nem fájt neki semmi, és elakadt a lélegzete, és zokogott, s a könnyek csak úgy patakzottak az arcán. - Mi ez? Mi ez? - kérdezte. - Nem akarom itthagyni a vadont, és nem tudom, mi ez. Talán meghalok, Bagira? - Nem, testvérkém. Csak könnyek ezek, emberi könnyek - mondta Bagira. - Most már tudom, hogy nem vagy többé emberkölyök, hanem ember. A vadon immár csakugyan bezárul előtted. Hadd hulljon, Maugli... csak könny ez, semmi más. Maugli hát ott ült, és úgy sírt, mintha a szíve szakadna meg; sohasem sírt még életében. - Most pedig - mondotta - elmegyek az emberekhez. De előbb el kell még búcsúznom az anyámtól - s elment a barlangba, ahol Farkas apóék laktak, és ráborulva anyó bundájára, keservesen sírt, a négy kölyök pedig siralmasan üvöltött. - Nem fogtok elfelejteni? - kérdezte Maugli. - Soha, amíg nyomot tudunk szimatolni - mondták a kölykök. - Gyere el a domb tövéhez, ha ember leszel, s beszélünk majd veled; és lejárunk az irtásra, hogy együtt játsszunk éjszakánként. - Gyere el hamar - mondta Farkas apó. - Ó, gyere el hamar, te bölcs kis béka; mert anyád meg én öregek vagyunk már. - Gyere el hamar - mondta Farkas anyó -, kicsi meztelen fiam; mert ide hallgass, ember fia: jobban szerettelek, mint tulajdon kölykeimet. - Ígérem, hogy eljövök - mondta Maugli -, s ha eljövök, kiterítem Sir Kán bundáját a Gyűlés Sziklájára. Ne feledjetek el! Mondjátok meg a vadon többi lakójának is, hogy gondoljanak rám! Pirkadni kezdett, amikor Maugli magányosan lement a domb oldalán, hogy megismerkedjék azzal a titokzatos teremtéssel, amelynek neve: ember. Szambhur bődült kora hajnalon át,     egyszer, kétszer s tovább! Egy ünő szökellt, egy ünő szökellt, tóparton, ahol bikája legelt, szemem fürkészve nyomára lelt,     egyszer, kétszer s tovább! Szambhur bődült kora hajnalon át,     egyszer, kétszer s tovább! Egy farkas osont, egy farkas osont, a lesbe lapult falkához osont: Utánam! Amott fut a hús meg a csont,     egyszer, kétszer s tovább! A falka csaholt kora hajnalon át,     egyszer, kétszer s tovább! A vadonban a talp nem hagy nyomokat, éles szemünk sűrű árnyba kutat, harsanjon a torkunk, rajta, Csapat,     egyszer, kétszer s tovább! Ká vadászata Leopárd pettyes bőrére vigyáz; szarvára bölény; légy tiszta: vadász erejét mutatja sörényén a fény. Vélnéd: az ökör letipor, vagy agancs átszúrja tüdőd? Ne mondd: Tudjuk valahányan, tíz évaddal előbb. Ne fojts idegen fiókát: tán a húgod vagy öcséd. Lehet, hogy a medve az anyja, s őrzi az életét. "Ki, ha én se" - rikolt a kölyök első prédája nyomán; nagy a föld, s a kölyök kicsi: majd okosabb leszen évek után. Balú medve bölcs mondásai Az, amit most el akarok mondani, még azelőtt történt, hogy Mauglit kitették a szioni farkascsapatból, s hogy bosszút állt Sir Kánon, a tigrisen. Azokban a napokban volt, amikor Balú tanítgatta a Vadon Törvényére. A hatalmas, komoly, öreg barna medvének nagy gyönyörűsége telt gyors eszű tanítványában, mert az ifjú farkasok csak annyit akarnak a Vadon Törvényéből megtanulni, amennyi az ő csapatjukról és törzsükről szól, s elszaladnak, mihelyt a Vadászó Verset el tudják mondani: "Nesztelen láb, sötétben is látó szem; olyan fül, amely a szelet is meghallja odújában; éles fog: ez az ismertetőjele minden testvérünknek, kivéve a sakált, meg a hiénát, akit gyűlölünk." De Mauglinak, az emberkölyöknek sokkal többet kellett tanulnia ennél. Bagira, a Fekete Párduc, néha odasompolygott hozzájuk a vadonon keresztül, megnézni, hogy halad kedves testvérkéje, s dorombolva támasztotta fejét egy fa törzséhez, amíg Maugli fölmondta a leckéjét Balúnak. A gyerek majdnem olyan ügyes volt a fára mászásban, mint az úszásban, s az úszásban majdnem olyan ügyes, mint a futásban; így hát Balú, a Törvény Tanítója, az Erdei és Vízi Törvényekre egyaránt megtanította: hogyan kell megkülönböztetni a korhadt ágat az egészségestől; hogyan kell illendően beszélni a vadméhekkel, ha ötven láb magasságban rábukkan egy rajra; mit mondjon Mengnek, a Denevérnek, ha déli álmában megzavarta az ágak közt; hogyan figyelmeztesse a vízikígyókat a tócsákban, mielőtt közéjük csobban. A Dzsungel Népe nem szereti, ha megzavarják, és könnyen nekitámad a betolakodónak. Aztán megtanulta Maugli az Idegen Vadász kiáltását is, amit addig kell hangosan ismételni, amíg válasz nem jön rá, valahányszor idegen területen vadászik valaki a Dzsungel Népéből. Ez a kiáltás emberi nyelven azt jelenti: "Engedjetek itt vadászni, mert éhes vagyok"; a válasz pedig ez: "Vadássz hát ennivalóért, de mulatságból ne." Ebből láthatjátok, hogy Mauglinak sok mindent kellett kívülről megtanulnia, s ugyan kifáradhatott, amíg százszor is elmondta ugyanazt a dolgot. De hát Balú azt mondta Bagirának, amikor egyszer elpüfölte Mauglit, s a gyerek dühösen rohant el: - Hiába, az emberkölyök - emberkölyök. Az egész törvényt meg kell tanulnia. - De gondold meg, milyen kicsike - mondta a Fekete Párduc, aki elkényeztette volna Mauglit, ha szabadjára engedik. - Hogy férhet meg abban a kis fejben annyi hosszú beszéd? - Van-e a vadonban olyan kis teremtés, hogy ne lehetne megölni? Ugye, hogy nincs? No, hát ezért tanítom ezekre a dolgokra, és ezért verem meg - persze nagyon szelíden -, ha elfelejti. - Szelíden? Értesz is te a szelídséghez, te vén Vastalpú! - morogta Bagira. - Az arcát egészen összevissza verted csupa szelídségből. Az ám! - Inkább én verjem összevissza tetőtől talpig, én, aki szeretem, mintsem hogy tudatlanságból baja essék - felelte Balú nagy komolyan. - Most a Vadon Mesterszavaira tanítom, amik megoltalmazzák a madaraktól és kígyóktól s minden négy lábon vadászó állattól, a maga csapatját kivéve. Ha ezeket a szavakat megjegyzi, az egész Dzsungelben mindenkitől oltalmat kérhet. Hát ez nem ér meg egy kis verést? - No, csak vigyázz, hogy meg ne öld az emberkölyköt! Nem fatörzs az, hogy rajta élesítsd a tompa körmeidet. De hát mik azok a Mesterszavak? Én ugyan inkább adok, mint kérek segítséget - Bagira kinyújtotta egyik mancsát, s megbámulta a végén ékeskedő acélkék, vésőnél különb karmokat -, de azért szeretném tudni. - Idehívom Mauglit, ő majd elmondja - ha akarja. Gyere, testvérkém!